És akkor 156. – Forradalmi utazás

Amikor apám hírét vette a rádióból a forradalom kitörésének, azonnal intézkedni kezdett. Megbízható betegeit – értsük ez alatt azokat, akiket korábban kezelt, és akikről tudta, hogy nem igazán barátai a kommunista rendszernek, ez amúgy az egész faluról elmondható volt – szóval, apám szétküldte az embereket, hogy szedjenek össze annyi élelmiszert az akkori nincsből, amennyit csak tudnak. Négy óra elteltével az Opel megtelt krumplival, liszttel, szalonnával, tavalyi kolbásszal, füstölt hússal. Apám felvette lovaglóruháját, ez a furcsán buggyos csizmanadrágból, csizmából és rövid bőrkabátjából állt, fejébe húzta kalapját, megigazította szemüvegét, és bár általában tegezte anyámat, és viszont, azt mondta, vigyázzon magára meg rájuk, intett nagyapám és nagyanyám ajtóban ácsorgó alakja felé, meg aztán ezekre is, húzta végig kezét a fejemen és az anyám hasán is, ahol már ott volt az a kisfiú, aki majd márciusban születik meg, Péter, az öcsém. Anyám nem volt megijedve, határozottan beleállt az időbe, abba az októberi lepsényi szélbe, és azt válaszolta, maga is nagyon vigyázzon magára, mi itt megleszünk. Apám izgett-mozgott a nyitott kocsiajtóban, aztán beült, és kiment az udvarból. Nem nézett hátra.

Budapesten mindent kipakoltak az autóból a nénikémnél, aztán apám elkezdett járkálni, természetesen autó nélkül, a városban. Nem fogta a golyó. Ott volt a Köztársaság téren, ahol lánctalpas markológépekkel keresték a földalatti börtönöket. Megnézte magának a szétlőtt Rádió épületét, hasalt a Móricz Zsigmond körtéren az utcakövek sánca mögött, és talán az is megfordult a fejében, hogy elmegy a Parlamenthez is, ám valami ezt a tervét keresztülhúzta. Nála volt a pisztolya, de azt egyszer sem vette elő. Néhány sebesültet bekötözött, és pár nap elteltével hazaindult.

A balatoni út a Kamaraerdő szerpentinszerű kanyarjain át vezetett ki a fővárosból. Az Opel hátsó ajtajának ablakán apám egy nagy vöröskeresztes zászló lógatott ki, csattogott a szélben az a zászló. Aztán más is csattogott, belelőttek az autóba. A kamaraerdői magaslaton ki tudja kik, lőállásokat építettek ki, és mindenre lőttek, ami befelé jött vagy kifelé ment az úton. ÁVH-sok éppen úgy lehettek, mint szabadságharcosok. Ekkorra igazolódott be az a hír, hogy az ÁVH-sok gyakran mentőautóban vagy vöröskeresztes zászlók mögé bújva hordják a fegyvereket vagy éppen menekülnek a nekik veszélyes helyekről. Valakik meglőtték az Opel Olympia bal hátsó féltengelyét.