Szerdán a Budapest Parkba érkezett a punk keresztapja. És bár nem volt teltházas a buli, rengetegen jöttek el megnézni azt a darab zenetörténelmet, ami Iggy Pop maga.
Be kell vallanom, azzal a félő gondolattal is vezérelve mentem el a koncertre, hogy lehet ez lesz az utolsó esélyem látni élőben a rock and roll egyik igazi nagyját, Iggy Pop-ot. Arról nem is beszélve, hogy nemrég adta ki az új albumának promó számát, a Free-t, amelyben pár megkeseredett szón kívül csak rézfúvósok melankolikus dallama és a szintetizátor mély berregése hallatszik. Az első hallgatás után egyből felidőződött bennem David Bowie Blackstar-ja, hiszen az is egy életművet összegző, komor szembenézés a halállal, jazz háttérzenével.
Iggy már az előző kiadott albumán is egészen más hangnemet vett föl, nem lehet elfelejteni az I’m nothing, but my name-mantrát, amely kijózanítóan szembesít emberi mivoltunkkal. Így végülis nem volt alaptalan az aggodalmam, hiszen albumról albumra egyre személyesebb és bensőségesebb hangvételben szólal meg, egyre inkább a búcsúzás komor hangnemében.
De - hatalmas sajnálatomra - se a Post Pop Depressionről, sem a még meg sem jelent albumról nem játszottak semmit, amin meglepődtem, hiszen az újabb dalok lassú tempóját inkább el tudom képzelni az öreg Iggy setlist-jén, de ő inkább a klasszikus Stooges-dalokat, az igazi régimódi keményvonalas rock és punk számokat választotta. Arról nem lehet tehát beszélni, hogy Iggy Pop a korához alkalmazkodva adta elő a számokat, hanem arról, hogy ugyanolyan mozgékonysággal és energiával jelent meg a színpadon mint ötven éve, ami lenyűgözött, egyrészt a kora miatt, másrészt azért, mert ő tudhatja magáénak mindenidők egyik legdinamikusabb, legszuggesztívebb színpadi jelenlétét. Olyan sok élet volt benne, amely mintha csak azt ordította volna, hogy még korai gyászbeszédeket írni, ugyanis ő itt van, zenél és még mindig élvezi.
MH/Kertész Ákos
