Egy gyárcsarnok új élete

A 2008-as gazdasági válság miatti megtorpanás után, az elmúlt néhány évben ismét nagyobb fokozatba kapcsolt a híres pesti irodafolyosó, a Váci út átalakulása, főleg a Dózsa György út és a Róbert Károly körút közötti szakaszom, ahol régebben alig-alig mozdult valami. Mostanra több foghíjtelek és régi ház helye beépült, köztük a Dunyov utca sarkán lévő is. A Váci út 45-47. szám alatt tavaly nyárra elkészült, GTC White House elnevezésű irodaépület különlegességét az adja, hogy a XIII. kerületi értéktár szerint 1910 körül épült – geometrikus szecessziós stílusúnak mondható – ipari műemléket is magában foglalja. Itt működött az 1880-as évektől Schlick Ignác 19. század közepén alapított vas­öntödéje és gépgyára.

A fénykorában hatalmas fémipari vállalat neve mára talán kevéssé maradt meg a köztudatban, ellentétben a két világháború között az üzemet bekebelező Ganzzal. Holott rendkívüli a fontossága: a Schlick alkotta meg a millenniumi földalatti vasút tartószerkezeteit és kocsijait, a városligeti hidat és számos más átkelőt, villamosokat, az Operaház, a Bazilika, az Iparművészeti Múzeum, az Országház és a Nyugati pályaudvar számos elemét, valamint a mai Petőfi híd pesti hídfőjénél állt Elevátorház világhírűvé vált, szabadalmat jelentő belső acélszerkezetét is.

A Váci úti csarnokban a rendszerváltás után bútorbolt működött, majd évekig üresen állt. Az irodaházzá alakítás első tervei még az úgynevezett faszádizmussal oldották volna meg a védett homlokzat megőrzését, lényegében köpenyként meghagyva a külső falakat. Az óriási hibát szerencsére a válság miatti leállás – és a hírek szerint az ezt a változatot is jegyző neves tervező, a KÖZTI-s Tima Zoltán és csapatának rábeszélőképessége – megakadályozta. Így születhetett meg a most már valóságban is látható kialakítás. A voltaképp bazilikális elrendezésű műemléket meghagyták és felújították, még az izgalmas belső vasszerkezeteit is, csak a hátsó, alacsonyabb toldalékoktól szabadították meg. A bővítés pedig L alakban körbeöleli, távolságtartásként kettejük között üvegtetejű passzázs található. Ezen kívül az is intelligens tervezői szemléletre utal, hogy bár az új épület szigorú, hófehér raszteres homlokzatai utalnak a régi csarnok megjelenésére, nem fordulnak be mögé, hanem grafitszürke, szinte homogén üvegfal szolgál neki háttérként, így helyezve fókuszba. E különös eljárás, azaz hogy nem összeépült, hanem kiegészíti egymást a két épület és a két évszázad, izgalmas feszültséget és egyben harmóniát is teremt.

Ami azonban nem igazán szerencsés, az feltehetően a négyzetmétereket követelő beruházói nyomás miatt alakulhatott ki: oldalt, valamint hátul, a lakótelep felé kissé nyomasztó méretű az új, sokemeletes épületszárny. Itt talán szerencsésebb lett volna az utcától hátrébb húzni a homlokzatokat, esetleg felfelé lépcsőzetesen megoldani, ám ez persze bérbe adható területek elvesztésével járt volna. Mindenesetre a fenntarthatósági szempontok alkalmazása (zöldtető, fokozott hőszigetelőképesség az üvegeknél is, esővíz-újrahasznosítás és a többi), a közösségi terek (aula, kávézó-étterem, belső udvar) létrehozása, illetve főként az ipari műemlék megőrzése miatt mindenképp örömteli fejlemény az egyszerre újat és minőségit hozó, a régit pedig átmentő beruházás.