A menekülő ember

Szerb Antal menekül Prohászka Ottokár, a numerus clausus atyja elől, aki neki keresztapja. Menekül a házasság elől, kétszer is elveszi ugyanazt a nőt, menekül a benne lakozó vágy elől, amely érdeklődését a férfiak felé hajtja. Amíg aztán egy munkaszolgálatos táborban megállítják ezt a menekülést, és agyonverik. A „miértre” nincs magyarázat azóta sem. Pedig több könyvtárat megtöltenek a válaszolni akarók írásai, de csak egy rövid válaszra van szükség. Miért kell egy már beteg, elismert írót, aki megírta-összefoglalta a világ- és a magyar irodalom történetét, és olyan regényeket alkotott, amelyek nemzetközi népszerűsége csak Márai műveivel vetekedhet, agyonverni? Miért kell nekitámasztani egy ajtófélfának, és csákányokkal, kalapácsokkal addig ütni, amíg mozog? Egy rövid mondatra lenne szükség. Nincs.

A szégyenteljes huszadik században nem volt ritka a könyvégetés. Nyilvánosan vagy titokban. Butaság, hiszen a könyves technikának ebben a korában már mindenről van és lehet másolat.

Betiltani is lehet könyvet. Ahogy egy Baky László nevű képviselő 1943-ban kérte a magyar parlamentben. Tiltsák be Szerb Antal irodalomtörténeti munkáit, azonnal vegyék ki az iskolai és közkönyvtárakból, és égessék el. Be is tiltották, írójukat pedig kivették a mindennapi életből. Mintha ezen múlna bármi is. A két irodalomtörténet több nemzedéknek meghatározó élménye, a regények pedig tovább járták a maguk diadalmas útjukat. És már senki sem tudja, ki is az a Baky László, aki később belügyi államtitkárként felügyelte a zsidók deportálását.

A kötetben közölt regényeket és a tanulmányt – meggyőződésem – máshogy látjuk, ha előtte foglalkozunk egy kicsit Szerb Antal említett két nagy irodalomtörténeti munkájával, a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története cíművel. Szerzőjük fiatal ember, fiatal tudós. És bár feljegyezték róla, hogy rengeteget olvasott, és az is igaz, hogy huszonnégy évesen ledoktorált, mégis furcsa, hogy vállalkozhat valaki ekkora feladatra. És ha már vállalkozik, és megírja, miért tiltják be. Nem is egyszer. A nevesített vérgőzös képviselő után például 1985-ben egy vidéki egyetem tanára. Aki egy irodalomtörténeti vizsgámon rákérdezett: maga Szerb Antalból készült? Igen, mondtam, így van, legalábbis tőle is citáltam pár rendkívül találó és szellemes megjegyzést. Már írta is be az elégtelent. Szerb Antalról hallani sem akarok, mondta csendesen, és átadta az indexet.

Akkor még azt hittem, velem van a baj. Hiszen faltam mind a két összefoglaló munkát. Élveztem humorát, kiszólásait – miközben csodáltam azt a hihetetlen olvasottságot, ami a könyvből árad. Valóban, ezeket a szerzőket, az említett műveket mind olvasta? Hogyan? Mikor? Miféle ember lehetett az ilyen? Kamaszkorom hasonló nagy élménye volt Lukács Györgynek A modern dráma elmélete című munkája.
A szerző végigvezetett több száz év drámatermésén úgy, hogy oldalanként legalább negyven színműre, azok írójára vagy éppen hőseire hivatkozott.

És hiába kér előre elnézést Szerb Antal is mindkét nagy műve elején azért, mert vette a bátorságot, hogy ilyen hatalmas kultúrtörténeti korszakokat összefoglaljon – a stílusból, a sorokból, a fejezetekből árad a meggyőzés. Képes rá. Ismeri azokat a szerzőket és műveket, akikről, amelyekről ír és értekezik. És ahogy a Magyar irodalomtörténet című munkájában halad előre, és az „akkori közelmúlt” kortárs íróira terelődik a szó, megdöbbentően pontos képet ad róluk a továbbiakra nézve.

De ettől a kétely még kétely marad. Valóban nem lehet felkészülni ebből egy egyetemi vagy főiskolai vizsgára? Lehet, hogy a professzornak van igaza, és blöff az egész? De akkor miért érezni érvényesnek minden sorát, miért érezzük úgy, hogy madártávlatból szemlélhetjük a gyönyörű irodalmi tájat, de egy igazi madár éleslátásával? Valóban „csak” irodalmi kalandozások ezek, ahogy azt Szerb Antal életművének több elemzője teszi?

Több évet kellett várnom a válaszra, míg az élet váratlanul elém hozta. Szerb Antalról mindenki hallott – Thienemann Tivadarról már talán kevesebben. Pedig az egyik munkája, az Irodalomtörténeti alapfogalmak adhatta meg a lökést a fiatal Szerb Antalnak ahhoz, hogy végül, saját kételyeit legyőzve mégis megalkossa ezt a két munkát.

A tizenkilencedik század második felében vastag könyvek születtek, több kötetben taglalták a magyar irodalom alakjait, azok műveit. Egyenként, külön. Korszakokra osztva mindent, a korszakok új fejezetek, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Mégsem voltak ezek a hatalmas, terjedelmes, sokszor egy egész emberi életet lefoglaló művek hiábavalók. Hiszen rengeteg olyan, ma már jelentéktelennek tűnő részletet őriztek meg a magyar irodalomból, amelyre néha nagy szüksége van a kutatóknak.
Thienemann Tivadar azonban szellemtörténész volt, aki mindenfajta történelmi korszakot mint folyamatot nézett, és nem a részletekre koncentrált, az összefüggések érdekelték.

És megalapította szellemi műhelyét (Minerva), amely körül ott tüsténkedett a fiatal – nagyon fiatal – Szerb Antal is. És Babits. És a teljes Nyugat. És sokan mások. Ráadásul ezt a szellemtörténeti fejlődést, amelyet aztán kiterjesztettek a világtörténelemre, a magyar történelemre, az irodalomtörténetekre – megtalálták önmagukban is. Hiszen már az útra lépett egy nagy hatású zseni, Freud, aki ugyanezt a szintetizáló képességet kereste, csak a lélek keretein belül. A belső összefüggéseket.

Babits az első, aki ezt kivetíti az irodalomtörténetre, és ebben a szellemben írja meg Az európai irodalom története című munkáját. Ahol nem a korszakolások a fontosak, hanem annak a meglátása, hogyan hatottak művek és szerzők egymásra. Mert abban valamennyien hittek, hogy az emberiség szellemtörténete folyamatos fejlődés. Nem zsákutcák, megtorpanások sorozata. Náluk nincs „a sötét középkor irodalma”, amit a korszakolók elintéznek három oldallal. Használják a hagyományos irodalomtörténet korszakolásának fogalomtárát, de csak azért, hogy ezzel segítsék az olvasó tájékozódását.

Mert ezeket a műveket nem az iskoláknak, nem a filoszoknak írják – a nagyközönségnek. Ezért engednek meg maguknak olykor szubjektív eszmefuttatásokat, olykor iróniát, olykor az imádat kifejezését.
Hiszen Szerb Antal erőre kap Babits nyomán, megírja két összefoglaló művét arról, ami megőrizendő.
És itt kulcsszóhoz érkeztünk. Meg kell őrizni az értékeket.

Elmúlt egy háború, iszonyatos következményekkel. Jön, készülődik egy másik, már születnek embertelen törvények, már az irodalom és általában a művészet halott vagy élő képviselői nem kívánatosak, lesznek könyvégetések és betiltások – ilyenkor a megőrzés a legfontosabb. Az, hogy olyan emberekhez is eljusson a magyar és világirodalom fejlődéstörténete, akik egyébként ezzel nem foglalkoznának. De tegyük fel, szeretik Babits verseit, és ezek miatt elolvassák Az európai irodalom történetét. Elámulnak Szerb Antal regényein, versein, cikkein – és kedvet kapnak ahhoz, hogy ezeket a munkákat is fellapozzák.

És nem csalódnak. Nem száraz irodalomtörténetet találnak ott, hanem a magyar és a világirodalom regényformában megírt fejlődéstörténetét, mely mögött ott bujkálnak Thienemann Tivadar rendkívül mély és sokak számára nagyon nehezen érthető tudományos tételei, de mindez fogyasztható, élvezetes és csodálatra méltó. Sőt kedvet kapnak ahhoz, hogy a szellemes tálalásban előadott szerzők műveit is elolvassák. Ez az igazi pedagógia.

Ez a három kötet – Szerb Antalé mellé beveszem Babits munkáját is – a mai napig annyi magyar olvasóhoz jutott el, mint hasonló munka soha. Pedig Beöthy Zsolté is korszakosnak számított, de sok kiadást nem ért meg. Szerb Antal két nagy művét pedig nem lehetett eleget utánnyomni. Biztos vagyok benne, hogy a ma olvasó és érdeklődő emberének polcán is mint alapmunka szerepelnek.

Védekezés volt ez egy vízió ellen. A nemzethalál víziója ellen, amely Szerb Antalt és Babitsot egyaránt aggasztotta. Nosza, akkor foglaljuk össze az eddigieket, tegyük le a sivatagban az oszlopokat, hogy mások is eltaláljanak hozzánk, akármilyen homokvihar is támad.

Kérdezhetné ezen előszót olvasó, miért foglalkozunk ezekkel a munkákkal olyan sokat, amikor a kötetben nem ezek szerepelnek, hanem a regények és egy nagyszerű tanulmány.

A válasz egyszerű: ide jutott el a szerző. Szerb Antal megírta a két művet, összegzett, szellemtörténeti munkája megadta a megfelelő következtetéseket – és lefordította ezt a maga szintjére. És tanulva ebből a folyamatból – önálló művet hozott létre. Nem is egyet, többet. Amelyben már érezni az összegző munkáknak a tapasztalatait. A magyar és világirodalom értékelése után önértékelést végez azzal, hogy regényt ír. De már korszerű módon.

Szerb Antal hősei is önmagukba fordulnak, kirándulnak a tudatalattiban – amelynek egyik nagyon fontos terepe a mese. A történet, a legenda, a fantázia. A valóságfelettiség.

És ha ezeket a munkákat elolvastuk, javaslom, vegyük ki a videotékából, vagy töltsük le a megfelelő internetes helyről A Pendragon legenda filmváltozatát, és Latinovits Zoltán–Darvas Iván párosában gyönyörködve gondolkozzunk el a magyar szellemtörténet értékein.

Mert a tehetségek találkozása jótékony viharokat kelthet bennünk. Ebben az esetben a tehetséges regény és a tehetséges interpretálók találkozása.

Mert az emberiség szellemtörténete a tehetségek egymásra épülésének folyamata. És ez már megint Thienemann Tivadar gondolata.
Körbeértünk.

A kötet előszavának szerkesztett változata