„Magyar szóval, magyar dallal előre!”

A Tormay Cécile szerkesztette, Napkelet című folyóiratban mellékletként jelent meg a regénye, a folyóiratban olyan szerzők publikáltak, mint Rónay György, Thurzó Gábor, Hamvas Béla; 27 évesen a Magyarság Évkönyve című periodikában közölt novellát, kisregényt Krúdy Gyulával együtt; 1929-ben, huszonhat éves korában jelent meg egy könyv, amely három író rövidebb regényét foglalta magába. A szerzők: Kodolányi Sándor, Török Sándor, Dékány András.

Dékány Kecskeméten született, ott érettségizett, aztán hirtelen eltűnt a nagyvilágba. Angliába ment, csavargott Európában, volt tengerész vagy asztalos, mikor mi kellett. Készült az íróéletre, különben miért hajózott volna ilyen messzire? De az is lehet, hogy a gyermekkorában dúló első világháború, majd a trianoni viharok elől egy nagyon fiatal ember, aki semmit sem tehet sem visszamenőleg, sem tevőlegesen a helyzet alakulá­sáért – elmegy. Hogy majd visszajöjjön. Hiszen Ang­liából rendszeresen tudósított magyar lapoknak, nyilvánvaló volt, hogy az újságírás felé kacsingat. A nagyvilágban szerzett tapasztalatai, emlékei aztán novellává, regénnyé értek benne. És már a kész író jött haza.

Vízközelben maradni

Akkoriban az újságírásból, regényfaragásból meg lehetett élni. Vonzó pálya volt egzisztenciálisan is, anyagi értelemben is. A kint eltöltött matróz- és munkásévek meg is jelentek a témáiban. Komor regénye, a Ruhr egy munkás temetésével kezdődik, A gyár mintha Chaplin híres filmje nyomán készült volna, a Tátrai Tüzek egy hegyi ember nehéz küzdelmét mutatja be, a Félálomban című kisregény pedig már nagy írót sejtet, nagy jövőt jósol szerzőjének.

Az említett Turul Szépmíves Költők társasága pedig olyan tagokból állt, mint Szabó Lőrinc, a fiatal Takáts Gyula, Illés Endre, Tatay Sándor, Kodolányi János és a háttérben zajosan meghúzódó Várkonyi Nándor. Nem akármilyen nevek, nem akármilyen társaság.

A matróz- és munkásélet kemény oldalának megismerése nem egy írót késztetett már arra, hogy újragondolja a világgal, nemzetével való viszonyát. A fiatal „munkásíró” egyben nemzeti szerző, mélyen magyar, és keresi a hozzá hasonlók társaságát. Különös öröm számára, ha azok már szinte klasszikussá vált írók.

Szerette az életet, a színházat. Jávor Pál kedves, fiatal barátja volt. És mi­után megtehette, hogy nyaralót vásárol a Velencei-tónál, gyakran horgásztak együtt a nagy színésszel, Jávor szeretett lejárni oda.
Persze, mert a tengerész víz­közelben szeret maradni. Sőt, igyekszik erre mást is rábeszélni. Feltehetőleg a szemére hányták, hogy fiatalon telket és hétvégi nyaralót tart fent, ezért megírta a Kétszáz négyszögöl című írását, amelyben gyakorlati tanácsot ad azoknak, akik kiskertről, kisházról csak álmodoznak. Mintha egy mai „Hogyan legyen ön is milliomos” tanfolyam elődje lenne ez a könyv. Úgy véli a szerző, a gondolkodásmódnak kell megváltoznia, és akkor minden rendben lesz. Adott tehát egy író, aki fiatal, tele van energiával, jeles baráti kapcsolatokkal, a „nagy szerzők” befogadták, Tormay Cécile kedvence – majd ez a pálya egyszer csak megszakad.
Eltörik.

A következő tíz évben mint író egyszer tűnik fel, a Dankó Pista című daljáték librettójának szerzőjeként, feltehetőleg anyagi okokból. Ismerői szerint az elhallgatás vagy elhallgattatás korában van. A Rákosi-korszak idején sokan mondták ezt magukról. Dékány András tehát elhallgat vagy elhallgattatják, és nincs kizárva, hogy ebben szerepe van a Turullal, Tormay Cécile-lel való kapcsolatának, és egyáltalán, elkötelezettségének e körök felé. Megbocsát talán az olvasó, ha teszünk egy tanulságos kitérőt.

Új ketrecek

A könyvkiadás területén a szovjet megszállás előtt nagy élet volt, számtalan könyvkiadó, egyesület létezett, egymást érték a nagy múltú nyomdászcégek sorozatai, a különféle írói körök megnyilvánulásai, az irodalmi periodikák saját könyvei. Aztán mindez megszakadt, eltört – mint Dékány András írói pályája –, és ezt a területet „újragondolták”. Olyan az, mintha egy állatkertben – bocsássák meg nekem ezt a párhuzamot – hirtelen átépítenének mindent. Ahogy napjainkban például a pécsi állatkertet. A lakók elvesztik régebbi, megszokott életterüket, kőművesek, esztergályosok jelennek meg, épül az új ketrec, az új kifutó, az új majomház. Addig az állatok egy közös karámba terelve várják, mi lesz. Van, amelyik ebbe belepusztul, van, amelyik túléli. Van, amelyik megszökik. Van, hogy egymást falják fel, egymásnak esnek. Minden előfordul.
És kész az új helyzet. 1948-ban megindul a magánkiadás felszámolása. A szocialista könyvkiadás szervezete az ötvenes évek elejére alakul ki. A következő évben kezdi meg működését a Népművelési Minisztérium Könyvkiadó Osztálya, s tevékenysége nyomán 1950-re létrejöttek az új állami szakkiadók. De előtte már 1945-ben megalakul a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság Kiadója, ez az első ketrec. Majd sorban nyílik a többi: a Szépirodalmi Könyvkiadó, az Ifjúsági Könyvkiadó. Majd a korszak „nagy eredménye”: 1953-ban a Kiadói Tanács megalakulása, amely összefogni igyekszik az eddigi kiadói tevékenységet, és meghatározza a jövőt. Azaz megmondja, milyen irodalmi területnek mely könyvkiadó vállalja fel a szerepét. Mindegyik élén a megfelelő elvtárssal, aki lehetőleg a nép egyszerű gyermeke, semmiféle irodalmi felkészültsége nincs. 1947–1953 között elképesztő mennyiségben jelenik meg a szovjet irodalom a magyar könyvesboltokban – amelyeket szintén átszerveztek. Ezekhez fordító kell. A jó fordító, vagy aki nem olyan jó fordító, de jól viselkedik, az könnyen jól fizető helyet kaphat ebben a szerkezetben.

A német, majd a szovjet megszállás előtt viszonylag szabad vizeken hajózó írók nyilván döbbenten állnak az átalakulást szemlélve. De az évek mennek, a család enni kér, az írás vágya csak kitüremkedik a legtöbbjéből, és nem mindenki híve annak, hogy hazát cseréljen a válságos időkben. Ők tehát igyekeznek ésszerű kompromisszumokat kötni a „Tanáccsal”. Vagy elég okosak ahhoz, hogy hülyére vegyék a hatalom embereit. Különösen, hogy 1954-ben már megalakul a Kiadói Főigazgatóság is a minisztériumban, hogy ebben a tervezett káoszban létrejöhessen az Európa, a Corvina, a Móra, a Szépirodalmi, a Magvető, a Műszaki Könyvkiadó. És a sorozatok. Hét évszázad magyar versei, Magyar századok (1955-től), a Diákkönyvtár és megannyi más.

Írók kellenek, hogy művekkel töltsék meg a kiadói tevékenységet. És az írók szép lassan elfoglalják a helyüket.

Az ötvenes években az Ifjúsági Könyvkiadó volt az, amelynek élén egy jó szándékú igazgatónő állt Fazekas Anna személyében, aki Gerő Ernő sógornője, majd szerelme lett. Nagy politikai befolyással. Ezt azonban értelmes dolgokra használta. Hamar felismerte, hogy ő mint káderigazgató nem sokat tud hozzátenni az irodalom megújításához, ezért azt az írókra bízta. Igazgatása alatt az ötvenes évek elején virágzásnak indult a történelmi-ifjúsági regény (Tamási Áron: Hazai tükör, Tatay Sándor: Kinizsi Pál, Hollós Korvin Lajos: A Vöröstorony kincse). Értékes mesegyűjtemények egész sora került a gyermekek kezébe, köztük jó néhány olyan, amelyen később generációk nőttek fel (Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese, Benedek Elek: Többsincs királyfi, Világszép Nádszálkisasszony), a külföldi meséket a nemzeti irodalmakhoz igazodóan gyűjteményes kötetekben adta közre a kiadó. Weöres Sándor Bóbita s egyéb kötetei után legrangosabb költőink adták közre gyermekeknek szánt versesköteteiket (Kassák Lajos, Zelk Zoltán, Csanádi Imre, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István). Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején fellendült a gyermekeknek szánt ismeretterjesztő kiadás, s kialakult a különböző korosztályoknak szóló könyvtípusok sora, amelyek később már a tanítási anyag szerves részét képezik (Képes Történelem, Képes Földrajz, Természetbúvárok könyvespolca, Búvár zsebkönyvek, Bölcs Bagoly).

És ez az igazgatónő egyszer csak odafordult az addig még csak szervezési feladatokkal bíbelődő Janikovszky Évához: „Évikém, nincs kedved írni?” Évának volt kedve ehhez, és így lett ő a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom legmarkánsabb és legsikeresebb alakja. Aki ráadásul meg is akarta osztani a dicsőséget. Főszerkesztője lett a Móra Könyvkiadónak, és behozta szerkesztőnek Kormos Istvánt, akinek „Kormos kocsmája” nevű irodájában nap mint nap a magyar irodalom legjelesebb képviselői fordultak meg. Míg a többi könyvkiadónál működött a lopakodó cenzúra, itt béke volt, biztonság. Janikovszky Éva a mindenkori magyar ifjúság számára halhatatlan műveket hozott létre – közben évtizedekig menedéket, otthont biztosított az értelmes művészi gondolatnak, az értéknek.

A még a bozótban bujkáló írók előcsalogatására a Móra Könyvkiadó pályázatot írt ki, erre jelentkezett frissen megírt regényével Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok címmel. Megnyerte a pályázatot. Gyorsan írt még egy regényt, Afrikából jöttek címmel. Ez is megjelent, sőt ünnepelték érte. Tizenötezer forint honorá­riumot kapott, ami egy munkás egyévi bére volt akkor. És Dékány ismerte, tudta a munkáséletet, tudott viszonyítani. Mint akkoriban Lázár Ervin, ő is hazavitte a pénzt, és éjjel maga mellé tette az ágyra. Azzal aludt.

Egzotikus tájakon

Mintha érezte volna, kevés időt szánt neki a Teremtő itt, a földön, elképesztő gyorsasággal kezdte el írni az ifjúsági regényeket. De nem kényszerből, nem anyagi okokból, hanem mert rájött: az érettségi utáni évek olyan írói muníciót szolgáltattak neki, amellyel értelmes módon lehet élni, értéket lehet létrehozni. Persze olykor megpróbált visszatérni a Turul-közösség szellemiségéhez, de ilyenkor kemény falakba ütközött, fel is adta ezt az értelmetlen küzdelmet. Sorra jelentek meg egzotikus tájakon játszódó regényei, amelyek az akkori gyermekeknek, kamaszoknak a világ felfedezését jelentették. Hiszen ő, ha rövid ideig is, de gyakorlatból ismerte azokat, akiknek a történeteit továbbgondolta.

Az sem érdekelte, ha néha epigonnak gondolták, ha már ismert világirodalmi regények motívumai köszöntek vissza egy-egy művében. Ezeket a műveket azonban nem csak a legfiatalabbak falták. A felnőttek is szívesen időztek Dékány András világában, különösen, hogy más módon ezekre a tájakra nem nagyon juthattak el. A Delfin-sorozatban megjelent S.O.S. Titanic szinte kultikus regény lett, életkortól függetlenül mindenki számára élvezetes, megható olvasmány. Műveibe becsempészte erkölcsi meggyőződését, saját életfilozófiáját. Rájött, hogy azok az erők, amelyek korábbi írói munkásságát mozgatták, az ifjúsági irodalomnak ugyanúgy működhetnek. És most egy nagyon fontos dolog: az akkori ifjúsági irodalom szerzői mind a szakmájukat magas szinten művelő, a magyar nyelvet alázattal és nagy bravúrral kezelő, az „író” jelzőre minden szempontból alkalmas emberek voltak. Generá­ciók stílusérzékét fejlesztették, terelték helyes irányba. Generációk gondolkodásmódját tudták befolyásolni az értékelvűséggel, a hazaszeretetre való neveléssel, az általános emberi erkölcs iránti vágy ébren tartásával. Megtanították a helyes nyelvi szerkezetet, az alany és állítmány pontos helyét. Megadták a szellemi szárnyalás lehetőségét, ha már a fizikai szárnyalás szögesdrótok közé volt szorítva. Álmokat tudtak adni és közvetíteni. Álmokat ahhoz, hogy a felébredés ne legyen keserű majd. A kor, a korszak legfontosabb irodalmi-eszmei nevelőműhelye volt a Móra Könyvkiadó.

Dékány András tehát jó helyre érkezett, de fájdalmasan kevés ideig szárnyalhatott, 1967. május 30-án hunyt el – vagyis alig tíz év alatt kellett egy teljes életművet létrehoznia. Sikerült, még akkor is, ha az irodalomtörténészek hamar megfeledkeztek róla, József Attila-díja ellenére sem kerül be a különböző monográfiákba.

Álljon itt egy részlet végül egy gimnáziumi tanuló dolgozatából:

„Az első kötet Matrózok, hajók,

kapitányok a Móra Kiadó 1957. évi kalandregény-pályázatának egyik díj­nyertes műve. A történet az I. világháború végén kezdődik, amikor öt tizennégy éves magyar fiú a szüleiket meggyőzve eléri, hogy a jó hírű Fiumei Tengerészeti Akadémián folytassák tanulmányaikat, hogy aztán beteljesítve álmukat tengerésszé és férfivá váljanak. Az akadémiára viszont bejutni nem könnyű, mivel a bejutáshoz szükséges a jó bizonyítvány, és felvételizniük is kell matekból, mértanból, mértani rajzból, földrajzból és olasz nyelvből, ami az iskola tannyelve is. Megkezdik utazásukat Fiume felé, amit ráadásul az olaszok gyakran bombáznak, de őket ez cseppet sem zavarva, jókedvvel látnak neki hosszú és nehéz feladatuknak, ami később rengeteg élménnyel, tapasztalattal és baráttal fogja gazdagítani őket. Ezt a könyvet főként az iskola azon rétegének tudom ajánlani, akik jövőjüket a tengeren képzelik el, vagy azoknak, akik még bizonytalanok affelől, hogy a hajózást válasszák-e tanulmá­nyaik befejezése után. Elolvasva a könyvet észre se vesszük, hogy mennyit tanultunk a hajózásról és vitorlázásról, és ha valami még nem lenne világos, akkor a könyv hátulján található kis tengerészlexikon útbaigazít.
Szabó Krisztián 12/C”.