Amikor a „jó tündér” sem érne sokat

Nagy reményeket fűznek egyesek a Hormuzi-szoros megnyitásához. A lépés valóban könnyebbséget hozna a világnak, ám korántsem akkorát, mint azt némely sajtóorgánumok vagy politikusok elképzelik.

Az első, és talán legfontosabb szempont az, hogy az említett szűkület csak egy átlagember számára széles, egy tanker nézőpontjából már nem annyira. A ténylegesen járható rész csekélyke, s azon is két, egymással szemben tartó folyosót jelöltek ki – ebben haladnak a járművek zsinóron, egymástól egy adott távolságra. Tehát már eleve létezik egy szigorú rend, amit nem lehet büntetlenül felrúgni.

A másik jelentős gond a rendelkezésre álló kapacitások mennyisége. Utóbbit úgy lehet a legjobban megközelíteni, hogy az egész Perzsa-öbölben napi „X” tankernél többet akkor sem lehet megtölteni, ha a megrendelő – valamint annak a kutaknál hiánnyal és masszív drágulással szembesülő polgára –, a munkát végző közel-keleti vállalat és kitermelésért felelős királyság/monarchia irányítói együttesen a fejük tetejére állnak. Magyarán szólva hiába érkeznek/nének sorra a tartályhajók, egyszerre csak egy adott mennyiséget lehet telepakolni – többet egy féllel sem. 

Újabb gond, hogy az irániak az elmúlt öt hétben számos kikötői terminált, gáz- és olajtermelő telepet módszeresen és alaposan szétlőttek. Akad a sorban olyan létesítmény, amelynek a helyreállítása optimista becslés szerint három, a reálisabb képlet alapján öt évet vesz majd igénybe. Utóbbi amúgy „csak” olyan apró entitások beszállítója – volt – mint Olaszország és az Egyesült Királyság.

Ezek tehát eleve kiestek, ésszel élő vállalkozó nem is számol velük.

London kapcsán amúgy érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, „mi lett volna, ha Anglia hamarabb lép, s hallgat Donald Trump csatlakozást szorgalmazó felkérésére. Azaz (például) már egy hónappal ezelőtt odaküldi azt a légvédelmét, melyet most szeretne – azért, hogy legalább a maradék technikai eszközöket és létesítményeket megoltalmazza Teherán bármikor várható akcióitól. (Az pedig már csak végképp hab a tortán, hogy egy efféle konstellációban Ukrajna is gyorsabban kapott volna – nagyságrendekkel kevesebbet. S így talán jobban rá lenne kényszerítve a békekötésre.)

S akad itt még két darab, roppant volumenű hátráltató tényező is az apróbb gondok árjából. Az egyik az, hogy a Vörös-tenger kijárata – amely felfogható a Szuezi-csatorna „meghosszabbításának” is – dettó kész életveszély. Az ott élő húszik ugyanis Izrael szüntelen támadásán túl módszeresen beledurrogtatnak az elhaladó hajókba. A tengerszoros a biztosító- és a nagy nemzetközi fuvarozási társaságok szerint „nem ajánlott” irány – tehát meg kell kerülni egész Afrikát azért, hogy Európa hozzáférjen a vágyott – és az igényeihez mérten továbbra is vékonyan és lassan csordogáló – gázhoz és olajhoz.

Ez pedig kereken két héttel hosszabbítja meg a járatokat.

És végül el is értünk a kiszivattyúzás pontjára, azaz Európába. Bár itt (eddig) senki nem bombázott le egyetlen terminált sem, a lefejtési kapacitás csak egy adott keretet engedélyez. Azaz hiába horgonyozna le egyszerre tizenöt tanker bárhol, ha az adott ponton naponta kettőt képesek megszabadítani a terheitől. S itt is áll az antik igazság: az a hajó, ami tétlenül vár a sorára egy kikötőben, a tengerről hiányzik.

Azaz az „útról” és a fuvarról.