Luxushotelt üzemeltet Balin a brüsszeli bürokrata

Gert Jan Koopmanról, az Európai Bizottság egyik magas rangú tisztviselőjéről kiderült, hogy egy luxushotel tulajdonosa Balin, írja a Politico hírportál. Bár Koopman nem szegett szabályt a bejelentés elmulasztásával, éppen ez az, ami továbbra sem vet jó fényt az uniós intézmények rendszerére akkor, amikor szinte havonta robbannak ki újabb korrupciós botrányok.

A szabályok értelmében minden alkalmazottnak be kell jelentenie „külső tevékenységét”, de egy szálloda tulajdonlása nem tartozik ebbe a kategóriába, pénzügyi helyzetükről, befektetéseikről viszont nem tartoznak beszámolási kötelezettséggel a tisztségviselők.

Koopman és családja még 2009-ben vásárolta meg a Munduk Moding Plantation Nature Resort & Spat Balin, amit azóta elismert öko-luxus üdülőhellyé fejlesztettek. A szálloda honlapja és a Politico által megszólaltatott alkalmazott szerint a család és maga Koopman is aktívan részt vesz a vállalkozás irányításában.

A jelenlegi szabályozással sokan elégedetlenek, Nick Aiossa, a Transparency International brüsszeli igazgatóhelyettese egyenesen „romlott rendszernek” nevezte azt.

Az Európai Bizottság (EB) szerint Koopman szállodatulajdonlása nem minősül külső tevékenységnek, ezért nem volt szükség arra, hogy tájékoztassa a bizottságot. A hatályos szabály kimondja, hogy csak olyan tevékenységeket kell külső tevékenységnek tekinteni, amelyek potenciálisan befolyásolhatják a munkavállaló munkahelyi teljesítményét. Az átláthatóságért küzdők azonban úgy vélik, hogy az EB szabályértelmezése kiskaput jelent, amely lehetővé teszi a vezető beosztású alkalmazottak számára, hogy jelentős tevékenységekben vegyenek részt anélkül, hogy azokat nyilvánosságra hoznák.

„Honnan tudhatnák, hogy van-e összeférhetetlenség, ha nem is tudnak az érdekeltségről?" − teszi fel a kérdést Aiossa.

Az EB szabályzata előírja, hogy a bizottság alkalmazottai nem kereshetnek évi 10 ezer eurónál többet külső tevékenységből, és tilos kereskedelmi célú cégektől megbízásokat vállalniuk. A rendeletek azonban nem írják elő a magas rangú alkalmazottak számára, hogy nyilvánosságra hozzák személyes pénzügyi érdekeltségeiket, ellentétben az amerikai vagy a francia szabályozással, illetve az olyan intézmények gyakorlatával, mint a Világbank és az OECD. Az alkalmazottak csupán arra kötelesek, hogy a tényleges vagy potenciális összeférhetetlenséget bejelentsék, de ők maguk dönthetik el, hogy mit tekintenek annak, és a szabályok nem tartalmaznak egyértelmű szankciókat sem.

Az EU a tagországoktól és a csatlakozni kívánóktól ennél jóval szigorúbb szabályokat vár el.

Koopman ügye épp akkor merült fel, amikor a bizottság egy, az összes uniós intézményt felügyelő új etikai bizottság felállítására készül. A formálódó testület hatékonyságával kapcsolatban azonban máris kérdések merülnek fel, vizsgálati és szankcionálási jogköröket ugyanis nem kapna, csupán a minden intézmény számára követendő etikai minimumszabályokat határozná meg.

Külön kérdést jelent a főigazgatók nyilvános ellenőrzésének hiánya. Ők amolyan „államtitkárok” a biztosok alatt, és míg az uniós polgárok többsége számára ismeretlenek, azonban óriási befolyásuk van az általuk irányított területen a szakpolitikák kidolgozására és végrehajtására, ami potenciálisan lehetőséget teremt az összeférhetetlenségre. Kiválasztásukra és bejelentési kötelezettségeikre azonban jóval lazább szabályok vonatkoznak, mint például az EB tagjaira, ráadásul kinevezésük nem kötődik uniós ciklusokhoz.