Potrien őrmester valódi hadserege

A ma kilenc ezredből és egy kisegítő alakulatból álló Francia Idegenlé­giót száznyolcvanöt évvel ezelőtt, 1831. március 10-én alapították. Az előző évi, júliusi forradalom után szükség volt a Franciaországban nagy számban élő külföldieknek létrehozni ezt a különleges, önkéntes katonai szervezetet, már csak azért is, mert őket ekkortól tilos volt a francia hadseregbe besorozni.

Az Idegenlégió aztán a 19. században igen fontos szerepet kapott a francia gyarmatbirodalom kialakításában és megvédésében. Emellett harcolt a Franciaországot érintő szinte összes háborúban. A legenda, ami ezt a különleges egységet övezi, nem alaptalan: az Idegenlégiót a legveszélyesebb helyeken vetették be, így nem csodálható, hogy neki voltak a legnagyobb veszteségei.

A légió megalapítása után kilenc nappal egy kiegészítő parancs úgy rendelkezett, hogy franciák nem állhatnak be a légióba. A kezdeti időkben jellemzően bukott forradalmárok, viszálykeltő elemek és bűnözők jelentkeztek ide, így környezetük nemigen kedvelte az új alakulatot. A civilek és a légiósok közötti konfliktusok miatt a francia kormány Algériába helyezte át a szervezetet, Sidi-bel-Abbès-ba. Százharminc éven át aztán itt volt az Idegenlégió otthona. Az európaiak számára szokatlanul nehéz körülmények ráébresztették az itt szolgálókat a bajtársiasság, a fegyelem fontosságára, ami példamutató csapatszellem kialakulásához vezetett, és a sokféle országból jövő, sokféle kulturális hátterű katonákat szinte családdá szervezte.

Az Idegenlégió 1835-ig csak Algériában folytatott katonai tevékenységet. A spanyol trónviszály kitörtekor Franciaország úgy döntött, hogy Ká­roly herceg támogatására Spanyolországba küldi a légiót. Az ellenőrzést átadták a spanyoloknak, akik jelentős változásokat hajtottak végre a szervezetben. Például deklarálták, hogy a francia lesz a mindenki által használt közös nyelv, és új fegyvernemeket szerveztek. Bár hiába harcolt jól az első Idegenlégió, Lajos Fülöp király új lé­giót toboroztatott. A régit feloszlatták, maradékát – ötszáz katonát –, Franciaországba visszatértük után beléptették az újba. Ennek egységeit Algírba küldték, ahol lényegében egészen 1882-ig, tehát fél évszázadon át harcoltak Abdel-Káder emír és utódai ellen, s mindezzel párhuzamosan védelmezték az Algériában élő európaiakat is. Ez idő tájt a francia belpolitikai helyzet is alaposan megbonyolódott, Lajos Fülöp bukása után jött Louis Bonaparte, a Második Köztársaság elnökeként, hogy aztán 1851-ben III. Napóleon néven császárrá kiáltassa ki magát. Mindezek csak távolról érintették az Idegenlégiót, katonái tették a dolgukat, harcoltak a krími háborúban, aztán a szárd–francia harcokban is részt vettek. Az 1850-es évek végén az alakulatot Mexikóba küldték, mégpedig azért, hogy Habsburg Ferdinánd Miksát trónra segítse. Mindezt Napóleon császár szorgalmazta.

Az Idegenlégió hősi hírnevét ebben a távoli országban alapozta meg, 1863-ban halálmegvető bátorsággal harcolt a háromszoros túlerővel szemben, s a végül mindössze három túlélő rárontott az ellenségre, amely, tisztelvén elszántságukat, megkegyelmezett nekik. Ez volt a camerone-i ütközet, amelynek napja, április 30-a azóta is a légió legfontosabb ünnepe.

Az Idegenlégió alaposan kivette a részét a francia gyarmatbirodalom kiépítéséből. A már meglévő Algéria mellé az első világháborúig francia fennhatóság alá vonták Szenegált, Új Kaledóniát, Tahitit, az Új Hebridákat, Indokína egy részét, Tuniszt, Tajvant (Formosa), Madagaszkár, Benin és Szudán néhány részét és Marokkót.

A hatalmas birodalom fenntartása, védelme és irányítása nem kis részben az Idegenlégió katonáira hárult.
Az első és a második világháborúban is jelentős szerepet kapott a légió. Az elsőben szerezte meg az elit alakulat címet, óriási, nehéz körülmények között végzett teljesítményét nagy veszteségei sem tudták visszafogni. Csupán a nyugati fronton tizenegyezer katonája veszett oda. A két világháború között Marokkóban és Szíriában győzte le a birodalom ellen lázadókat. Ekkor hozták létre híres lovas ezredét, amely még a motorizáltság fénykorában is sokkal hatékonyabb volt a sivatagban, mint más formációk. A második világháború furcsa helyzetet eredményezett, a légió egy része a Hitlernek behódolt Franciaországhoz tartozott, mások a szabad francia erőkhöz. Még egymás ellen is harcoltak, aztán újra egyesültek, és 13. könnyűdandáruk hősies helytállása Bir-Hakeimnél a német Afrika Hadtest ellen máig példaértékű.

A második világháború után az Idegenlégió Indokínában harcolt, ám Franciaország végül is elveszítette a háborút. Az 1950-es években, a francia gyarmatbirodalom szétesésének idején az légió egyes parancsnokai összeesküvést szőttek De Gaulle tábornok megbuktatására. A puccs nem sikerült, és bár többek között ezért is majdnem feloszlatták a légiót, végül csak annyi történt, hogy 1961-ben Algériából Franciaországba költöztek. Alapos szervezeti változások vették kezdetüket, több ezredet megszüntettek, és az elit csapatokat a francia érdekek szolgálatában a világ legkülönbözőbb vidékeire vezényelték bevetésre. Voltak Csádban, Dzsibutiban, Zairéban, Gabonban, Libanonban, Jugoszlávia szétesésének idején a Balkánon, Ruandában, és részt vettek az Irak elleni öbölháborúban is.

---

Eddig hatszázezer ment dalolva

Napjainkban nagyon szigorú feltételek szabják meg, hogy kiket vehetnek fel az Idegenlégióba. A jelentkezők mindössze tizenhárom százaléka felel meg a fizikai, pszichológiai és egészségügyi kívánalmaknak. De kizáró ok például a büntetett előélet és a házasság is. A francia csendőrségeken és a légió toborzóközpontjaiban lehet jelentkezni. Az újoncok rengeteg vizsgálaton esnek át, intelligencia-, egészségügyi és egyéb interjúkkal tesztelik őket, ezek sikere után négy hónapos kiképzést kapnak, amely három részből – erőnléti, fegyverismereti és taktikai – áll. A sikeres vizsga után léphet be az Idegenlégió kötelékébe a jelentkező. Öt évig kell itt maradnia. A Francia Idegenlégióban 1831 óta hatszázezer ember szolgált. Származási országuk szerinti létszámadataik a következők (1831–1961): Németország kétszáztízezer, Olaszország hatvanezer, Belgium ötvenezer, Franciaország ötvenezer, Spanyolország negyvenezer, Svájc harmincezer, Lengyelország tízezer, Oroszország hatezer, Ausztria ötezer, Magyarország négyezer, Görögország négyezer, Csehország négyezer.