A dzsessz műfaj egyik legnagyobb hatású alakja

Miles Dewey Davis III az Illinois állambeli Altonban jött a világra, de St. Louis-ban nőtt fel. Anyja zenetanár volt, szájsebész apja biztos anyagi hátteret adott családjának. Tizenhárom évesen kapta első trombitáját, első zeneóráit apja egyik barátjától vette, az ő hatására mellőzte a vibratót (a hangmagasság és hangerősség kismértékű periodikus váltakozása), amely annyira jellegzetessé tette Louis Armstrong játékát. A hangszeren rendkívül tehetségesnek bizonyult, tizenhét éves volt, amikor a városban koncertező Charlie Parker őt hívta a színpadra beteg trombitása helyett. Az eltökélt fiatalember meggyőzte szüleit, hogy küldjék New Yorkba tanulni a híres Juilliard Schoolba, de a zeneórák helyett leginkább Dizzy Gillespie és Charlie Parker körébe járt, és harlemi klubokban játszott. Itt ismerkedett meg a formálódó bebop stílussal, amelynek jellegzetessége a gyors, bravúros improvizációra épülő játék volt.

1945-ben apai engedéllyel otthagyta az iskolát és minden idejét a dzsessznek szentelte. Előbb Charlie Parker kvintettjének tagja lett, majd 1946-ban saját együttest alapított. Ekkoriban alakult ki sajátos, improvizatív játéka, a trombita középső regiszterein kalandozott, és különleges harmóniákkal, ritmusokkal kísérletezett. 1948-ban kilenctagú zenekart hozott létre, amelyben olyan dzsessz-együttesekben addig hírből sem ismert hangszerek is megszólaltak, mint a kürt vagy a tuba. A rövid életű formáció felvételeit később Birth of the Cool címmel adták ki, és a cool előfutárának tekintik.

Az ötvenes évek elején Davis már a heroin rabja volt, de 1954-re túljutott egy nehéz időszakon és a dzsessz egyik leginnovatívabb alakjává vált. Állandó együttest alapított, amelyben John Coltrane játszott szaxofonon, Paul Chambers bőgőzött és Red Garland zongorázott, Philly Joe Jones dobolt, 1958-tól a szaxofonos Cannonball Adderley is csatlakozott hozzájuk. A formáció olyan klasszikus albumokat készített, mint a Round About Midnight és a Milestones. A zenész 1957-ben a hangszerelő Gil Evans és nagyzenekar társaságában készítette a Miles Ahead című albumot, amelyen szárnykürtöt szólaltatott meg, az évtizedet 1959-ben a Kind of Blue koronázta meg. Sokak szerint ez minden idők legjobb, legfontosabb és bizonyosan legkelendőbb dzsesszlemeze, amely ma már négyszeres platinaalbum. A Kind of Blue egyben a modális dzsessz kezdete, ebben a Davis kialakította stílusban az improvizációk nem harmóniasorokra, hanem egyszerű modális skálákra épülnek.

A hatvanas évek elején Davis átszervezte kvintettjét, amelyben a zongorista Herbie Hancock, a tizenéves dobos Tony Williams, a bőgős Ron Carter és a tenorszaxofonos Wayne Shorter kapott helyet. Az új felállás repertoárja a bluestól az avantgárdon át a free dzsesszig terjedt, a Miles Smiles, a Nefertiti örökérvényű felvételek. Az új utakat kereső Davis az elektronikus hangszerek felé fordult, így született meg az In a Silent Way, a trombitás utolsó "igazi" dzsesszalbuma. Az 1969 augusztusában, néhány nappal a woodstocki fesztivál után felvett dupla Bitches Brew már tág teret engedett az elektromos gitárnak és zongorának, a rockzenére jellemző hatásoknak. Az album vegyes kritikákat kapott, de egymilliónál több példány fogyott belőle, és Davis képe a dzsesszzenészek közül elsőként jelent meg a Rolling Stone magazin címlapján.

A sérvvel, drog- és alkoholszenvedélyével küzdő, megrokkant egészségű zenész 1975-ben visszavonult, valóságos remeteként élt. 1979-ben tért vissza, miután Cicely Tyson színésznő segítségével - akit feleségül is vett - leküzdötte démonait. A nyolcvanas években számos stílussal kísérletezett, s nagy nyilvánosságot kapott vitába keveredett Wynton Marsalis trombitással, akivel egyszer még a színpadon is összekülönböztek.

Az évtized közepén számos művész társaságában apartheidellenes lemezt készített, fellépett az Amnesty International koncertjein. Rendszeresen turnézott (1989-ben és 1991-ben Budapestre is eljutott), fellépésein sokszor hátat fordítva játszott közönségének. Ezt sokan arroganciának vélték, de ő azt mondta: így sokkal jobban tudja tartani a kapcsolatot zenésztársaival. Egyre több időt szentelt a vizuális művészeteknek, kiállította festményeit, és könyvet is írt róluk. Több tv-sorozatban feltűnt, így 1985-ben a Miami Vice-ban (Frank Zappa társaságában), majd 1991-ben elvállalta a főszerepet a Dingo című filmben. Ugyancsak 1991-ben a Montreux-i Dzsesszfesztiválon Quincy Jones vezényletével klasszikus zenekarral idézték fel az ötvenes évek hangzásvilágát, sok szám több évtized után hangzott fel újra élőben.

Miles Davis három hónappal később, 1991. szeptember 28-án halt meg tüdőgyulladásban. Utolsó albuma, amelyen fekete rapzenészekkel dolgozott együtt, Doo-Bop címmel halála után jelent meg, Quincy Jonesszal közös albuma posztumusz lett Grammy-díjas. A legrangosabb zenei kitüntetést kilenc alkalommal kapta meg, 1990-ben életmű-díjat vehetett át.

New Yorkban utca viseli nevét, Lengyelországban szobra áll, 1979-ben beiktatták a Big Band és Dzsessz Dicsőségcsarnokába, majd 2006-ban a Rock and Roll Dicsőségcsarnokába is. 2015-ben mutatták be a Don Cheadle rendezésében és főszereplésével készült Miles Ahead című filmet, amely életének azt az időszakát dolgozza fel, amikor a nyilvánosság elől öt évre visszavonult trombitás 1979-ben a visszatérésre készült.