És akkor 149. – Újra Lepsényben

Korábban már behintáztattam magam ide, ám nem szedtem össze kellő alapossággal ezeknek az éveknek az emlékképeit. Újra nekiugrom:

Születésem után néhány hónappal a székesfehérvári megyei kórház – korábban Szent György Kórház, aztán a rendszerváltás után megint Szent György Kórház – szolgálati szobájából a velem háromtagúvá vált család Lepsénybe költözött. Ennek okait, mint ahogy későbbi, gyakorinak mondható helyváltoztatásaink okát csak később, felnőtt koromban ismerhettem meg. Apám és anyám orvosok voltak. Apám, a könnyű kezű fül-orr-gégész, aki mellékesen agyműtéteket is végzett Fehérvárott, meg értett a fogorvosláshoz is, ígéretes kórházi karrierjét úgy fejezte be, hogy valójában el sem kezdte azt. Anyám gyerekorvos volt, fehérvári szigorló orvosi évei után csak igen kevés időt töltött el szakmájában.

Az addig Siófokon lakó nagyszüleim az utolsó néhány évüket élték meg Lepsényben, én meg az első néhány évemet. Ekkor volt a legteljesebb a családunk. Együtt a három nemzedék.

Évtizedekkel később, amikor azon a környéken volt dolgom, gyakran eszembe jutott, hogy mennyivel egyszerűbb és átláthatóbb volt apámék és nagyapámék generációjának élete. Hogy mennyire természetes volt nekik ragaszkodásuk azokhoz a helyekhez, ahová a sors odafújta vagy odaejtette őket. Utólag, nekem legalábbis, irigylésre méltó az az állapot, amikor egy lakhelyváltoztatás annyit jelent, hogy Siófokról a tizenhat kilométerre lévő Lepsénybe költözni, vagy Székesfehérvárról a szinte ugyanekkora messzeséget vagy éppen közelséget legyűrni. Ezek a kis lépések, ez a megható ragaszkodás a megszokott környezethez ma már jórészt ismeretlenek. Ma egy-egy költözködés akár ezer és tízezer kilométeres távolságokon is átzúg, eltűntek azok a lelki pókhálószálak, amelyek az embereket a szülőföldjükhöz, hazájukhoz kötötték. Aztán meglehet, hogy a Délvidékről Magyarországra űzött nagyszüleim éppen azért nem akartak valami másféle mozgásmódot választani, amiért a Németországból, az amerikaiak hadifogolytáborából hazakerült apám. Abban a szűk körben mozogtak, ahol biztonságban érezték magukat. Gyerekkorom sok-sok színtere közül Lepsényben éreztem magam a legnagyobb biztonságban. Ez a most már nekem mindörökre kedves falu a teljességet jelentette. Az éppen elkezdett életben rejtőző ígéreteket, hogy ha rendesen élek, rend lesz az életemben, és nem dobál semmiféle történelmi szél a közelből a messzibe, meg vissza. Akkor természetesen nem gondoltam ilyeneket, elég nagy munka volt először hátról hasra fordulni, négykézlábra majd később két lábra állni, és megtanulni járni. Szó szerint Lepsényben indultam neki az életnek.

A ma nagyközségként számon tartott település története éppen úgy kezdődik, mint minden dunántúli társáé. Azt írják, hogy már az ókorban lakott környéken van. Ehhez persze kellettek a jó földrajzi adottságok is, földművelésnek kedvező éghajlati viszonyok. Tehát már a római korban laktak itt emberek, amin nincs mit csodálkozni, mert a Dunántúlt akkoriban Pannónia tartományként ismerte a világnak ez a része. A falutól észak-keletre meg is találták egy késő kelta kori római település nyomait, ahogy a Mezőszentgyörgy felőli határban a Cinca-pataknál is találtak római kori tárgyakat. Ez sem véletlen. Hiszen ezen a vidéken volt egy fontos útkereszteződés, ahol a Gorsiumból Rómába vezető, és a Pécsről Győrbe vivő utak találkoztak.

Kép: Tác vagy római légiós