Mit tartalmaz a rettegett kemoterápia?

A kemoterápiát általában nem önmagában alkalmazzák, hanem gyakran a daganat sebészi eltávolítása előtt vagy után, esetleg sugárterápiával, hormonterápiával vagy egyéb daganatellenes készítményekkel kombinálják a lehető legjobb hatékonyság érdekében.

A daganatos betegségek gyógyítására specializálódott orvos az onkológus. Feladata, hogy a beteggel együttműködve, közös megegyezés alapján válassza ki az adott személynek leginkább megfelelő, napjainkban már bizonyos mértékben személyre szabható terápiát. Az onkológus a kezelés felépítése során ún. „onkoteamben” több más egészségügyi szakemberrel együtt (pl. sebész, radiológus) dolgozik.

A választott kemoterápia és egyéb, párhuzamosan megkezdett kezelések kiválasztásában döntő szerepe van az alábbiaknak:

• daganat pontos típusa és előrehaladottsága,
• beteg általános állapota,
• korábbi kezelések és ezek eredményessége,
• tumor elhelyezkedése,
• személyes preferenciák.

A kemoterápia működési elve

A kemoterápiás szerek a daganat növekedésének korlátozására alkalmasak, a sejtosztódás egyes lépéseinek molekuláris mechanizmusát közvetlenül vagy közvetve gátolják.

A sejtek osztódására ható szerek igen mérgezőek (ezért sok mellékhatással is rendelkeznek). Ennek az az oka, hogy az egészséges és a daganatos sejtek osztódási mechanizmusa nem mutat lényeges eltérést – ezáltal ezek a hatóanyagok nem képesek szelektíven csak a daganatsejteket károsítani, hanem a szervezet egyéb, normál körülmények között is osztódó sejtjeire is hatással vannak (pl. hajhagymák).

Fentiek alapján megkülönböztetünk citotoxikus és citosztatikus hatású kemoterápiás szereket.

A citotoxikus hatóanyagok közvetlenül a sejtosztódást gátolják, a cél a daganat részleges vagy teljes elpusztítása (remisszió). A citotoxikus kemoterápiás szerek több támadási ponton is beavatkozhatnak a sejtosztódásba, hatással lehetnek az örökítőanyag (DNS) építőköveinek előállítására, a DNS sejtosztódás során való megkettőződésére, illetve közvetlenül is károsíthatják a DNS-t.

A citosztatikus hatásmechanizmusú szerek ezzel szemben a sejtosztódás szabályozó rendszerén hatnak, így csak közvetetten befolyásolják azt.

A támadáspontjaik az alábbiak lehetnek:

• hormonrendszer (bizonyos daganatoknak meghatározott hormonra van szükségük a növekedéshez),

• citokinek (olyan molekulák, amelyekkel az immunrendszer kommunikál a szervezettel),

• speciális molekuláris célpontok, amelyek szerepet játszanak a DNS-kettőződés és a sejtosztódás irányításában.

Léteznek ezeken kívül áttétképződést (metasztázist) gátló hatóanyagok is, melyek a daganatos sejt és a környezete közötti kölcsönhatást gátolják, azaz azt, hogy a daganatos sejt a szervezet egy távoli részére elvándorolva ott meg tudjon tapadni és növekedésnek indulni.

A kemoterápia típusai

A kemoterápiának attól függően, hogy milyen célból alkalmazzák, több típusa létezik, amelyek az alábbiak:

• kuratív kemoterápia: a teljes gyógyulás elérése a cél;

• radiokemoterápia: a sugárterápia hatékonyságának növelésére olyan kemoterápiás szert alkalmaznak, ami a daganatot érzékenyebbé teszi a sugárkezelésre;

• neoadjuváns kemoterápia: a kemoterápiát a daganat méretének csökkentésére alkalmazzák az eltávolító műtétet megelőzően, hogy műthetővé válhasson a daganat;

• adjuváns kemoterápia: műtétet vagy sugárterápiát követően alkalmazzák, hogy a daganat kiújulásának esélyét csökkentsék;

• palliatív kemoterápia: ha teljes gyógyulás nem érhető már el, akkor a daganat kontrollálása és a betegség előrehaladásának lassítása céljából alkalmazzák.

A kemoterápia az adagolás módja alapján is többféle típusú lehet, melyek az alábbiak:

• intravénás kemoterápia: kórházi felvételt igényel, a kemoterápiás szert vénába adagolják a daganat típusától függő gyakorisággal, de általában néhány hetente;

• orális kemoterápia: gyógyszertabletta formában szedhető, melyet a beteg hazavihet és otthonában szedhet, és bizonyos időközönként kontrollvizsgálaton kell részt vennie.

A kemoterápia hatóanyagát, típusát és adagolási gyakoriságát sok szempont határozza meg, és a körülmények megváltozásával a terápia módosítására is szükség lehet.

A kemoterápia mellékhatásai

A kemoterápia működési mechanizmusa alapján a szervezet gyorsan osztódó sejtjeit támadja meg. A daganatok jellemzően gyorsan osztódó sejtek, azonban a szervezetben vannak más, egészséges sejtek is, amelyek gyorsan osztódnak – ilyenek például a hajhagymák, a vérképzés szervei, a bőr vagy a beleket bélelő nyálkahártya sejtjei.

A kemoterápia mellékhatásai leginkább azokat a szerveket érintik, ahol a gyorsan osztódó sejtek károsodást szenvednek:

• vérszegénység, véraláfutások és vérzékenység;
• hasmenés vagy székrekedés;
• szájszárazság, fekélyek a szájban;
• általános fáradtság, 
• álmatlanság;
• láz;
• hajhullás;
• hányinger, 
• hányás,
• étvágytalanság, 
• fogyás;
• zsibbadás és fájdalom a végtagokban;
• fertőzések;
• nyiroködéma;
• bőrváltozások, körömváltozások;
• memóriazavarok, koncentrációs zavarok;
• szexuális zavarok, termékenységi zavarok.

A kemoterápia hosszú távú mellékhatásai

A kemoterápia legtöbb mellékhatása elmúlik a terápiát követő időszakban. Bizonyos hatásai azonban visszafordíthatatlanok, vagy éppen a terápiát követő néhány év múlva fejlődnek ki, attól függően, hogy milyen kemoterápiás szert kapott a beteg.

Ezek a hosszú távú mellékhatások érinthetik a(z):

• szívet,
• veséket,
• tüdőt,
• idegeket,
• reproduktív szerveket.

A várható előnyökről és mellékhatásokról a kezelés megkezdése előtt minden esetben felvilágosítást ad az onkológus, hogy közös együttműködés alapján meghatározza a beteggel a számára legmegfelelőbb kezelési módszert és tervet.