
Hősök. A mi hőseink. Érmesek vagy érem nélküliek. A medál, a pontszerzés, a helyezés fontos, de nem a legfontosabb. Az igazi küzdelem az, ami belül zajlik. A harc a fáradtsággal, a feszültséggel, a fájdalommal – minden nehézséggel. A csata végén nincs más, mint önfeledt öröm, könnybe áztatva.
Mennyi szép üzenet érkezett Tokióból ez alatt a bő két hét alatt! Hány olimpikonunkról derült ki, hogy a versengés végén a lebegő, önfeledt állapotban is a legfontosabb a szilárd talaj.
A család, a gyermekek tekintete, a szülők bátorítása, a feleség vagy a férj biztató félmondata. A barátok kitartása. Nélkülük nem sikerült volna eljutni a legnagyobb megmérettetés kapujáig sem.
Rájuk lehetett gondolni abban a különös buborékban, hétórányi távolságra az otthontól…
Nekünk, szurkolóknak pedig csodálatos volt kora hajnaltól azt lesni, ki mire képes, akkor és ott, abban a pillanatban, amikor a legfontosabb. Mert az olimpia, az olimpia. Megismételhetetlen élmény.
