Az angolok boldogok, ha az édes Caroline-ról dalolhatnak

Ennél talán egzaktabb megfogalmazás, hogy az angol válogatott, amelyet valós játékerejétől függetlenül rendre mindenki az elitbe sorol, a nagy tornákon mindössze hat alkalommal jutott el legalább az elődöntőig – ebből kétszer Gareth Southgate irányításával.

Más megközelítésben: hazai rendezésű tornán mindig. Ahogyan 1966-ban és 1996-ban, úgy most is a tulajdonképpen hazai pályán rendezettnek tekinthető tornán. (Egyetlen mérkőzést játszottak csak külhonban, szerencséjükre éppen a legkönnyebbet, az ukránok elleni negyeddöntőt.) South-gate már most is több győzelmet aratott a nagy tornák egyenes kieséses szakaszában a háromoroszlánosokkal, mint bármelyik elődje.

Az angol válogatott szövetségi kapitánya, aki a duplázással a legendás előddel, Sir Alf Ramsey-vel már majdnem azonos sorba került a brit futballtörténelemben – utolérni alighanem csak akkor van esélye, ha nyernek –, azt nyilatkozta, hogy „talán az a különbség a három évvel ezelőtti és a mostani elődöntő között, hogy akkor elégedettek lehettünk azzal, hogy hosszú várakozás után végre bejutottunk a legjobb négy közé. Jó, a horvátok elleni meccs után volt bennünk némi csalódottság, de összességében elégedettek lehettünk. Most éhesek vagyunk a sikerre.”  

Kiemelte azt is, hogy annak ellenére, hogy jó néhány nagyon fiatal játékos – Rice 22, James, Sancho és Foden 21, Saka 19, Bellin­gham pedig mindössze 17 éves, összességé-ben ez a legfiatalabb angol keret nagy tornán az 1958-as világbajnokság óta – számít fontos láncszemnek a gépezetben, és közülük többen értek már el klubsikereket, ezek a fiatalok most megízlelték, milyen Angliáért futballozni. Ráadásul Anglia az elődöntőben – sőt, esetleg a döntőben is – hazai közönség előtt játszhat.

Southgate kiemelte, milyen felemelő érzés a Wembley-ben a szurkolókat hallgatni, és külön is említette azt a pillanatot, amikor a németek elleni nyolcaddöntő után Tony Parry, a stadion hangulatfelelőse Neil Diamond hatvanas évekbeli sikerszámát, a Sweet Caroline-t játszotta, és a szurkolók ezzel ünnepelték a csapatot.

Ezt a nótát a Boston Red Sox baseball-csapata vezette be a sport világába az Egyesült Államokban, később használták a Caroline Panthers amerikaifutballistái is, majd átkerült Angliába. A Premiershipben az Aston Villa és a Chelsea stadionjában is gyakran játsszák meccs utáni győzelmi indulóként, és ezekben a napokban olyan lett, mint a magyarok számára „Az éjjel soha nem érhet véget”. Édes Caroline, a jó idők soha nem tűntek olyan jónak, éneklik, s ha akarjuk, érthetjük úgy: még a régi jó idők sem voltak olyan jók, mint a mostaniak.

Azt, hogy a közösségkovácsoló érzelmek milyen messzire röpíthetnek egy csapatot, az Európa-bajnokságot két vereséggel kezdő dánok pontosan tudják. Southgate kiemelte, tisztában van vele, hogy Christian Eriksen tragédiája mennyire összekovácsolta, mentálisan mennyire erőssé tette a dán válogatottat.

„Beszélünk néha a sport legfontosabb, a legtöbb érzelmet kiváltó pillanatairól, de szerencsére az ilyen tragikus momentumok ritkák. Bárki megpróbálhatja elképzelni, mit éltek át a dán játékosok, de a valóság egészen más. Azt csak ők tudhatják, ők érezhetik” – mondta Gareth Southgate, aki biztos benne, a Dán Dinamit olyan töltettel lép pályára az elődöntőben, amely nehézzé teszi majd Anglia számára a mérkőzést.