Moszkva és a birodalom a kilencvenes években
Szergej Lebegyev olyan Oroszországot vetít elénk, amelyben még mindig kísért a múlt – Az apróbb sutaságok ellenére a könyv a posztszovjet térség fontos és hiteles tükre
- 2021.05.12. - 01:24
Szergej Lebegyevet, aki 1981-ben született Moszkvában, a fiatal orosz írógeneráció egyik legjobb szerzőjeként tartják számon, egyesek Szolzsenyicinhez hasonlítják. Művei tizenöt országban jelentek meg, és egyaránt lelkesedik érte az otthoni és az amerikai kritika.
Új kötete magyarul az Augusztus gyermekei címmel a Helikonnál jött ki Soproni András fordításában.
A mottónak választott, nyugtalanító Arszenyij Tarkovszkij-idézet – „A sors már őrültként loholt utánunk/S kezében borotvát szorongatott” – megelőlegezi a regény hangulatát. A történetét elég nehéz dióhéjban összefoglalni, annál is inkább, mert Lebegyev technikás író: a regény alaptörténete ugyan egy nyomozás (illetve több nyomozás), ám a hangsúly voltaképp nem a cselekményen van, hanem a háttérben kibontakozó posztszovjet világ bemutatásán.
A főhős egy fiatalember, akire nagyanyja örökségként hagyja élete történetét, ám hamarosan kiderül, hogy ez csak a cenzúrázott változat – a hagyatékban van egy napló is, amelyből kiderül, hogy ki is volt a nagymama férje, a soha nem is ismert nagypapa a szovjet forradalom idején. A főhős először saját családja után kezd nyomozni, s a lengyel határtól a Kaukázusig jut el, ám az egyik utazás során összeakad valakivel, aki újabb munkával bízza meg, majd ennek révén megint valakivel, és egyszer csak azon kapja magát, hogy a legvadabb Sztálin-érában eltűntek után és a szovjet történelem sötét titkai után nyomoz, néha borzasztó körülmények között.
Mivel a munkája miatt keresztül-kasul kell utaznia az egykori birodalmon, épp úgy képet kapunk a tajgán épített elhagyott átnevelő táborokról, mint a kazah sivatagban zajló drogkereskedelemről vagy a moszkvai bűnözőelit összetételéről. Tulajdonképpen a posztállapot leírását, a kilencvenes évek orosz társadalmának keresztmetszetét kínálja az író, riportszerűen. Az államhatalom látszólagos, a peremvidék ellenőrizhetetlen, ugyanakkor a szovjet mentalitás megmaradt. Mindenki fél mindenkitől, minden baksisba kerül, az országban pedig nem az állam az állam, hanem az a maffiaszerű, nehezen körülhatárolható kör irányít, amely a szovjet elit hivatalnokaiból, titkosszolgáiból, az újgazdagokból és a politikusok mögött álló érdekköröket alkotó erős emberekből áll.
A főhős azt hiszi, hogy megtalálhatja az egérútját ebben a labirintusban, de téved: itt nincs, nem lehetséges állampolgári önállóság. Aki önálló bizniszbe kezd – például a levéltárban nyomoz a múlt után –, az az első pillanattól megfigyeltté válik.
A rendszerváltás ugyanis legfeljebb az utcatáblákat és a napi beszédmódot vagy az öltözködést változtatta meg, ám a posztállapotban egy dolog ugyanaz maradt: az ember. A szovjet ember, aki ugyanazokkal a reflexekkel, félelmekkel, szabályrendszerekkel és soha ki nem mondott, ám három generáció óta tudott viselkedési normákkal próbál életben maradni a kilencvenes évek Moszkvájában, mint amelyeket a sztálini terror alatt a nagyanyja alkalmazott.
Európai értelemben vett polgárnak lenni a posztszocialista Oroszországban egyszerűen nem lehet. Abban a pillanatban, amint valaki az utcára lép, kénytelen szovjet módra viselkedni. Vagy felőrlik, vagy beszervezik. Vagy áldozat lesz, vagy játékos. Harmadik út nincs. (Illetve az egyetlen, mindig érvényes menekülő út: a bolond vagy a szent útja, ám ez a regény épp nem erről szól.)
Miközben főhősünket szabályosan ledarálja a régi-új Oroszország, Lebegyev számtalan, kínos kérdést is feltesz: milyen ország az, ahol senki nem tudhat még a családja múltjáról sem? Ahol a nagyanyának az unoka biztonsága érdekében el kell hallgatnia, hogy valójában ki a nagyapja? Ahol már 1917-ben eltörölték a múltat, átvitt és a szó szoros értelmében is, s így nincs mihez viszonyulni? Ahol a „nagyszülők ideje” a sztálini terror időszakának szinonímája?
Ahol a harmadik generáció életének középpontjában áll a félelem, és ahol a legszebb emberi kapcsolat, a szerelem sem más, mint valami, ami a hatalom szempontjából zsarolhatóságot biztosít, a szerelmes nőnek pedig a legfontosabb szempontja egy kapcsolatban, hogy általa biztonságban legyen a hatalommal szemben?
Lebegyev, aki kíméletlenül szembesít mindezekkel, igazi, fordulatos krimit is tálal közben – de a nagyon figyelmes olvasónak azért feltűnhet, hogy az egzisztencialista regény és a kalandregény keverékében néhol elsikkad maga a regény. Néhol logikátlan fordulatok, semmibe vesző szálak tűnnek fel: a főhős szülei hangsúlyosan megjelennek a könyv elején, majd egy szó sem esik róluk a továbbiakban, az élettársról csak vázlatos képet rajzol a szerző, az alvilággal való kapcsolatban pedig olyan hibákat vét a főhős, amelyeket egy kamasz is elkerülne, ha egyszer az életben elolvasott volna egy krimit…
Az apróbb sutaságok ellenére Lebegyev könyve a posztszovjet élet egyik legfontosabb tükre. Hogy irodalmilag van-e annyira izgalmas, mint kérdésfelvetéseiben, azt majd az idő eldönti. Szolzsenyicinhez mindenesetre nem érdemes mérni.
