Jőni fog egy jobb kor(mány)?

Nagyjából fél tucat miniszterelnököt ki is végeztek a közel két évszázad során, többen meghaltak hivatali idejük alatt, szóval nem könnyű mesterség egy kormány vezetőjének lenni, pláne, ha egy jobb kormányt kívánna vezetni az illető, és ez itt a bökkenő. Mert, hogy mitől jó, vagy éppen mitől rossz egy kormány?

A legutóbbi választást megelőző kampány minden eddiginél jobban leegyszerűsítette ezt a kérdést a politikai kommunikációs térben. A Fidesz nevű 16 éve kormányzó nagykoalíció, ha ezt nyíltan nem is mondta ki, de azt „üzente”, hogy persze nagyon sok kritika jogos vele szembe, de reálisan mérlegelve mégis csak ő a legkisebb rossz, mert minden és mindenki, aki vele szembe fellép, az még nála is rosszabb. Ez a sugallat részben a 16 év mindenki által átlátható és mérlegre tehető tapasztalataira, illetve Orbán Viktor 36 év óta felépülő személyes karizmájára alapozódott, vagyis a választónak volt bőven referenciája.

A másik oldalon viszont egy olyan, magát szintén nagykoalícióként tételező erő állt, akiről a dolog természetéből adódóan semmiféle előzetes tapasztalat nem volt, nem is lehetett, és éppen ezért nem azt állította, hogy ő a legjobb (hisz erre az ígéretein kívül semmilyen alapja nem volt) hanem azt, hogy mivel a Fidesz maga a történelmi rossz, aminél rosszabb kormányt el sem lehet képzelni, ezért bármilyen az ő identitására vonatkozó kérdés értelmetlen, hisz a legnagyobb történelmi rossztól csak jobb lehet. És megtörtént az, amire ebben a formában talán senki sem számított, hogy eddig soha nem látott többséggel jutalmazott meg a magyar választó egy olyan erőt, amelyről semmiféle előzetes tapasztalata nem volt és nem is lehetett.

Így aztán a parlamentbe most beülő képviselők 71%-a eddig nemcsak, hogy soha nem volt parlamenti képviselő, de talán még magában a Parlament épületében sem járt. Az 1990-es első szabad választást leszámítva ilyen drámai változás biztos, hogy egyetlen választásnál se ment végbe. Mert ugyan ott valamennyi politikai erő „ismeretlen” volt hisz semmiféle előzetes tapasztalat nem lehetett az pártokról és egy általuk alakított új kormányról, de a magyar választó legalább óvatos volt, és a kormányzáshoz legalább kettő, sőt végül is három párt koalíciója kellett. Nagyon sok elemzés született már (és fog is bizonyosan) arról, hogy mik voltak e megrendítő történés okai, de mindez sok minden más mellett nagyon mély és komoly társadalom lélektani dráma is. Akármennyire tiszteletben tartjuk is a választó akaratát most olyan parlamentnek és olyan kormánynak adott példátlan szintű felhatalmazást, amelynek őt (mármint a választót) érintő következményeiről semmilyen megalapozott feltételezése nem lehet, és az ilyen „ugrás a sötétbe” típusú egyszerre önfeledt és módfelett kalandos lelkületre utaló szociálpszichológiai fejleménynek az okait mindenképpen nagyon fontos és izgalmas lenne minél pontosabban látni. Különösen azt volna fontos megismerni, hogy vajon a választó mennyire volt tisztában azokkal a drámai átalakulási folyamatokkal és azoknak Magyarországra gyakorolt hatásaival, amelyek a világhatalmi rend megváltozása hoz magával.

Számos jel utal arra, hogy nemcsak, hogy nem volt tisztában ennek a globális átrendeződésnek a mibenlétivel, de nem is tulajdonított neki jelentőséget. Sokkal fontosabb volt számára a fennálló berendezkedés bármilyen áron és bármilyen következményekkel járó megdöntése, mint annak az átgondolása, hogy mindez milyen módon rendezi majd át az életét. Ez evidens módon abból következett, hogy a választást a legfiatalabb választói generáció eddig példátlan erejű és intenzitású mozgósítása döntötte el. Arról a korosztályról van szó, aki élete során nem is találkozott más politikai berendezkedéssel, mint ami az elmúlt 16 évet meghatározta. És mivel semmiféle összehasonlítási alapja nem volt, így fesztelen természetességgel vélte úgy, hogy ennél a berendezkedésnél csak jobb jöhet. A jövő nagy kérdése, hogy ha, mint az a világhatalmi átrendeződések nyomán kikerülhetetlen lesz, egész Európát és benne térségünket és Magyarországot is igen jelentős veszteségek érik majd a nem túl távoli jövőben, mi lesz a csalódott választói tömegek reakciója.

Egy darabig persze az új kormány politikai kommunikációja a nehézségeket kizárólag az elmúlt 16 év politikai berendezkedésének következményeként fogja feltüntetni. Azért is készült verbálisan már a kampány során is a legfenyegetőbb „elszámoltatásra”, mert ezekkel látvány-technikailag egy ideig sikeresen lehet lecsillapítani az elégedetlenkedő indulatokat. És figyelembe véve a globális valóságipari művekként üzemeltetett média technológia lehetőségeinek exponenciális kiterjesztését ez elég hosszú ideig lehet sikeres. És bár egy idő után feltehetőleg mégis csak megkezdődik az „ébredés” ám ennek társadalmi struktúra-dinamikája ma még megjósolhatatlan.

Az elmúlt 16 év berendezkedést meghatározó „nagykoalíció” komoly valószínűséggel teljesen széthullik, de könnyen lehet, hogy a most kormányozni kezdő igen heterogén és ma még tisztázatlan s láthatatlan belső törésvonalakkal szabdalt nagykoalíció is darabkaira hullhat. A „jobb korban” az egyetlen biztos dolog tehát a bizonytalanság lesz.